Jocó és Borca

Elütve

Meglett Jocó. Legalábbis a hír meglett róla. Átmentem ma a szomszédba, ahol üzemek működnek. Látták elütve. Először azt hitték, az övék, mert nekik is van szürke cicájuk, de az övék jött enni. Rettenetesen szomorú vagyok.

Nem zárom be ezt a blogot, amíg a látogatottsága legalább meg nem közelíti a nullát. Meghagyom ennek a két nagyon kedves cicámnak az emlékére. Ketten együtt is csak alig több, mint három évet éltek. Meggyőződésem, hogy mindkettőjüket Pest ölte meg: Borcát a Pestre való költözés, Jocót pedig a pesti barom autósok.

Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy lesz másik cicám (már dolgozom az ügyön), de abban is szinte teljesen biztos vagyok, hogy nem fogok róla blogot írni. És nagyon nem szeretném, ha a családból bárki más ezt elkezdené, aztán meg áttestálná rám.

Megint eltűnt :(

Tudom, nem nagyon írok mostanában Jocóról, de azon kívül, hogy újra szürke lett minden szál bajusza, nem nagyon történt velünk mostanában semmi. Hacsak az nem, hogy a tavasz, majd a nyár beköszöntével újra élénkebb, csavargósabb lett.

Most viszont sajnos van esemény: az őszi eltűnése után újra eltűnt. Hétfőn este láttuk utoljára, pontosabban akkor is csak Gazdi látta. Én vasárnap reggel óta nem láttam. De persze még erősen reménykedem, hogy újra előkerül és kérek mindenkit, hogy drukkoljon azért! Illetve, ha akárhol látjátok, küldjétek haza, mert már nagyon várom!

Pigmentproblémák

Jocó régebben homogén szürke volt, kivéve azt a kis fehér foltocskát a mellkasán. Mindene szürke volt: a szőrén kívül a bajusza, az orra és a talpa is. Mostanában viszont először azt vettem észre, hogy jó néhány bajusz-szála kifehéredett.

Később azt is észrevettem, hogy a talp-párnáin rózsaszín foltok jelentek meg és ezek egyre nagyobbak.

Föl is állítottam a diagnózist: Jocónak pigmentproblémái vannak. Elmeséltem az állatorvosunknak. Kinevetett. Így jártam.

Jocó disznót vág

A hétvégén disznót vágtunk a falunkban és mivel ez egy, az egész családot érintő program, így Jocót is vittük magunkkal. Ilyenkor fokozottan ügyelni kell arra, hogy merre kóricál, nehogy véletlenül egy húsos ládában találjunk rá. Bár úgy vettem észre, hogy ha van előtte elég száraz táp, akkor nem szokott belenyalni más ételbe, de jobb félni, mint megijedni.

De nem csak mi vagyunk ilyenkor résen vele, hanem ő is velünk: ezen alkalmakkor sokan vagyunk rendszeresen, pezsgünk is rendesen, azt meg Jocó nem szereti. Bejön, eszik, aztán inkább kimegy, hiszen egy nyugodt zugot sem tud találni, ahol megpihenhetne. Vagy mégis? Most úgy döntött, kipróbálja az íróasztalt: nyugalmat remélve belebújt, de ott is rátalált egy fotós.

Egyébként jobban tenné, ha nem járna annyit a hasán az esze: a pocakja még mindig hatalmas, a feneke meg! Két nagy párna! Nem tudom, mi lesz tavasszal, de reméljük, leszokik erről a mérhetetlen étvágyról!

Karácsonyi öröm

Azt hittem, Jocó már kinőtt abból a korból, amikor félteni kell tőle a karácsonyfát. Egészen idáig úgy tűnt, ez így is van. Ma viszont egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy mozog a fa, csilingel rajta a csengő. Kiderült, hogy nem egy angyal volt, de nem ám, aki mozgatta!

Amikor pedig rászóltam a csibészre, egyből letakarodott az asztalról, de odakuporodott alá, onnan leste, mit rosszalkodhat. Mindegy volt neki, hogy játék, villanydrót, vagy a fényképező zsinórja, minden érdekelte.

Végül nem mondtam neki ellent, amikor hosszas rohangálás, lakásban kergetés után egy kósza gondolat átfutott a fején, hogy ki kéne inkább menni. Az ajtóban azért gondolkodott, úgyhogy kapott egy kis megerősítést hátulról, hogy mégiscsak jobb lesz kint. Legalábbis a karácsonyi tárgyak szempontjából.

Időjós?

Már több helyről is hallottam, hogy a most következő tél extra kemény és hideg lesz. Ha Jocó jóslatán múlik, bizony az lesz. Hatalmas, tömött bundát növesztett, de biztos ami biztos alapon alá még egy hasonlóan hatalmas pocakot is.

Ahhoz, hogy ezt meg tudja tenni, nem csak sokat kellett ennie, az sem volt mindegy, hogy mit eszik. Régebben a pénztárcánktól vezérelve a Lidl-ben vettem olcsó macskakaját. Egy idő után azt vettem észre, hogy fénytelen lett a szőre és hullott. Az olcsó kajára gyanakodtam, akkor vettem neki Kitekatot. Gyors javulás következett be a szőre állapotában, de nyáron az állateledeles javasolta a Royal Canin FIT 32 termékét. Azóta ezt kapja és a szőre gyönyörű: fényes, selymes. Most meg még dús is. Állatorvos barátunkkal is beszélgettünk erről és csak annyit mondott a kutya- és macskakajával kapcsolatban: ne legyen színes. Amit beszíneznek és csontocska, szívecske stb. alakúra formálnak, abban általában nincs megfelelő tápanyag.

Jocó rá is van kattanva rendesen erre a kajára. Kezdettől fogva legjobban a száraz eledelt szereti – na jó, a tasakost azért jobban szeretné, de a pénztárca-kímélet még dolgozik. Annyira szereti, hogy amikor enni kap, belemászik a dobozba.

A pocakhatalmasítás ellen valamit már tenni kellett, mert már kezdett dagicica kinézete lenni. Legutolsó vásárlásunknál az állateledeles adott egy adagolópoharat, ennek 3/4-e az egy napi adag. Azóta ezt tartjuk, de bizony elég hamar elfogy, sokkal hamarabb, minthogy eltelne egy nap. Aztán pedig jön a nyávogás. Azt megunva pedig kikéredzkedik és az a félelmünk, hogy ilyenkor pontosan tudja, hova menjen: a szomszédba, ahol sok cicát etetnek és biztos neki is csurran-cseppen egy-két falat.

Sikerült tegnap egy olyan képet is készítenem róla, amin végre jobban látszik, hogy tényleg zöld a szeme. De nem csak ez látszik rajta, hanem a feje tetején levő csíkos „frizura” is. Ezt még idáig sosem sikerült megörökítenem. Mindig ilyen csíkokba rendeződik a fején a frizu. Össze lehet borzolni, de egy idő után mindig visszaáll ilyenre.

Elkényeztetve – 100. bejegyzés

Leginkább én kényeztetem Jocót, de elég sokszor négy szolga lesi a kívánságait. Van, hogy ötpercenként szambázik ki és be és mindig talál egy ajtónállót, aki ilyenkor kinyitja neki az ajtót. Bejön, eszik három falatot, utána kimegy, majd percek múlva megint bejön. Vagy nem is eszik, hanem arra tapad, aki éppen a konyhában van és lesi- szagolja, mit eszik az illető. Persze közben nyávog, valami finom falatért, pedig sosem adunk neki enni, mialatt mi eszünk. A legkedvesebb falat még mindig a füstölt kolbászhéj.

Amióta beköszöntöttek a hűvösebb napok, egyre többször alszik bent. És mostanában szinte kizárólag a hálószobában, az ágyunkon. Ha nincs ott senki, akkor valahol a paplan tetején, de ha mi is az ágyban tartózkodunk, akkor szigorúan valakinek a lábánál: vagy a lábai között, vagy a térdhajlatban. Előnyben részesíti Apát (ki érti, hogy miért?), de ha Apa nincs, én is megfelelek neki (ez a legalsó kép, a nagy, szőrös lábak Apához tartoznak).

Aztán valamikor az éjszaka közepén megéhezik és kimenne. Az a szerencsésebb eset, ha csöndben fölkel, eszik, majd nyávogva jelzi, hogy valaki (persze én) engedje ki. Ha nem pattanok egyből, fölugrik a fejemhez és belenyávog az arcomba, vagy pedig „rendet rak” az éjjeliszekrényen. De megesik az is, hogy nyávog, mire én fölkelek, hogy kiengedjem, erre nagyságos úr odaballag a táljához és elkezd enni. Én pedig ott várok, hogy kegyeskedjen befejezni és megengedje, hogy kiengedjem.

Most vettem csak észre, hogy ez a 100. bejegyzés. Éljen!

Zöld vagy sárga?

Jocó szeme kiskorában egyértelműen sárga volt, ahogy az látszik is ezen a 2009. februárban készült képen:

Ahogy nőtt, a szeme színe kezdett megváltozni: egyre zöldebb lett. Sosem lett (és valószínűleg nem is lesz) olyan zöld, mint a valóban orosz kék Bombi cicáé, de Jocó nem orosz kék, hanem egy közönséges házimacska. Bár az apai vonal természetesen nem tisztázott, sőt, igen rejtélyes, mert Jocó fekete anyukájának sem Jocó előtt, sem azóta nem született szürke cicája, de abban az alomban egyből kettő is.

Mostanában nem tudnám egyértelműen megmondani, milyen színű a szeme. Sokszor sárgának tűnik, sokszor zöldnek. A múltkor, napozás közben egyértelműen zöldnek tűnt, ezért előkaptam a fényképezőt és lekaptam. Hát a képen egyáltalán nem egyértelmű, hogy zöld, így csak elhihetitek nekem, hogy van, amikor zöld.

De azért a különbség látszik, ugye?

A kiránduló

A múlt hétvégén a falunkban voltunk és Jocót is vittük magunkkal. Ilyenkor ő sokat kóricál az előttünk és mögöttünk levő erdőben, de ha kint vagyunk, fölbukkan és jellemzően mellettünk van a kertben. Amikor este megérkeztünk a bringázásból, akkor is gyorsan előkerült, szeretett volna bemenni enni. Mi viszont még terveztünk egy rövid falubeli sétát Marssal. Tudtam, hogy ilyenkor Jocó szokásához híven velünk fog tartani. Ugyanis ha nem kap egyből enni, amikor akar, akkor mindig velünk van.

Ahogy sétáltunk föl-le, Jocó hol előttünk, hol mögöttünk szaladgált. Nem nagyon jött olyan közel, hogy meg lehetett volna fogni. Amikor egyszer mégis, és Apa ölbevette, akkor tiltakozott ez ellen, el kellett engedni. Benézett minden lyukba, a temető kapuja előtti vízelvezető csőbe is.

Néha eltűnt, ami nem volt nehéz, mert sötét volt. Aztán újra hallottuk, hogy valahol zörög. Időnként Mars észrevette, hogy egy macska van tőlünk nem messze és rástartolt, de közelebb érve észrevette, hogy Jocó az és már nem is törődött vele. Amikor először csinált Jocó ilyet, még aggódtam, hogy majd nem talál haza, de mostanra már megtanultam, hogy nem kell aggódni. Most is, mint mindig, mire hazaértünk, már ő is ott volt az ajtóban.

Érdekes

Tegnap rokonlátogatóban jártunk, vidéken, ahol az embereknek van némi tapasztalatuk az állattartásról, főleg az idősebbeknek. Az egyik ilyen helyen beszélgetve elmeséltem, hogy meghalt a kiscicám. A rokonunk nem is tudott Borcáról, amikor utoljára találkoztunk, még Borca nem volt a mienk. Az első kérdése egyből ez volt: nem pont a fogát váltotta? Mondtam, hogy de. Mire ő: mert a kismacskák akkor szoktak meghalni.

Volt már cicánk is, kutyánk is több és mindig csak egy mulatságos momentum volt az a néhány nap, amikor összevissza potyogtak a fogak a szájukból, de amúgy mindig eseménytelen volt. Most viszont nekem is feltűnt, hogy Borcának akkor kezdődtek az egészségügyi problémái, amikor a fogváltása és ahogy beteg lett, le is állt nála ez a folyamat.Úgy halt meg, hogy még mindig keszekusza volt a helyzet a szájában, még ki nem potyogott és már növő fogak tömkelegével. Akkor utánanézve én is olvastam arról, hogy ilyenkor sokkal fogékonyabbak mindenféle betegségre. De így kimondva egyenesen még sosem hallottam arról, hogy ez halálos is lehet, ráadásul úgy, hogy a rokonunk semmit sem tudott a cicáról. Érdekes.